Eb: a topválogatottak várakozáson alul teljesítenek
Ha valami csalódást jelent ezen az Eb-n, akkor az a hagyományosan nagy futballnemzetek játéka. Egyes országok esetében a címeres mezért való küzdelem mintha már a múlté lenne, más nemzeti csapatok játéka pedig több sebből vérzik. Összességében úgy tűnik, a topválogatottaknak a legfontosabb a blama és a kockázat elkerülése, illetve a takarékosság.
Attól függetlenül, hogy több nagyválogatott csapnivaló utolsó fordulója ejtette ki Magyarországot, elszomorító az a mentalitás és taktika, ami egy jelentős hányadukat jellemzi. Attól, hogy megtiszteltetés és motiváció válogatottnak lenni, eljutottunk oda, hogy a nagyágyúk kedvetlenül, a lehető legkisebb energiabefektetéssel vagy éppen sok hibával játszanak. A saját szurkolóik reakciója sem elég erős jelzés? Nos, a válasz sajnos nemleges…
Cikkünk eredetileg az Eb-csoportkör végezte után jelent meg, a negyeddöntők után frissítettük.
Eredményesség mindenek felett
„Ez a nagy tornákon alkalmazott játék”- nyilatkozta Kyle Walker a Dánia elleni 1-1-es Európa-bajnoki mérkőzés után. Az elmúlt években Angliától és Franciaországtól valóban „tournament footballt” láthattunk, amelynek lényege, hogy a szép játékkal szemben az eredményességet előtérbe helyezve a lehető legtovább meneteljen egy nemzeti csapat. Ez teljesen érthető, hiszen a válogatottak szövetségi kapitányainak egyszerűen nincs elég idejük ahhoz, hogy kiforrott játékmodellt építsenek ki. Másrészt egy világversenyen – ahogyan minden kupasorozatban – egy-egy mérkőzés dönt, így az eredményközpontú játék logikus módon a leghatékonyabb.
Elég csak a holland válogatottra gondolni. 2010-ben Bert van Marwijk vezetésével egy durva, védekezésre összpontosító, a támadásoknál pedig egy gyorsan kontrázó Oranjét láthattunk. A holland legendák kiakadásainak ellenére a Hollandia vb-ezüstig jutott. Később 2014-ben Louis van Gaal valóságos népharagot váltott ki azzal a lépésével, hogy a hagyományos 4-3-3 helyett egy pragmatikus 5-3-2-t játszatott a gárdájával. Az eredmény? Nem egy szokásos kudarc, hanem a harmadik hely.
A 2018-as világbajnokságra a Gareth Southgate vezette angolok visszatértek az angol futball gyökereihez, ugyanis csak kétszer lőttek gólt lábbal és akcióból, helyette a beadásokra és a pontrúgásokra támaszkodtak. Franciaország szintén nem riadt vissza attól az elmúlt tornákon, hogy olykor ráüljön a számára kedvező eredményre, átadva a kezdeményezést a másik félnek. Ezt tökéletesen illusztrálja az oroszországi vb-n aratott 1-0-s győzelme, ahol Peru többet birtokolta a labdát.
Biztonság mindenek felett
Jóllehet az, amit a topválogatottak nyújtanak ezen az Európa-bajnokságon, már túllépte az eredményközpontúság határát. Elméletileg az Európa-bajnokság 24 csapatosra bővítése a kisebb nemzetek kijutási és továbbjutásai esélyeit hivatott növelni, de a nagyok legalább annyira profitálnak a rendszerből. Anglia, Belgium, Olaszország és Portugália utolsó fordulóbeli (vagy sok esetben az egész csoportkörös) teljesítményét meghatározta az, hogy kevesebb ponttal szintén bejuthat a legjobb tizenhat közé.
Anglia
Éppen ezért Anglia még a korábbiaknál is jelentősen kevesebb kockázatott vállalt az Eb csoportmeccsein.
Mindezt alátámasztja a Szlovéniával szemben vívott mérkőzés, ahol megszokott volt, hogy öt (!) játékos tartózkodott az angoloknál a labda vonalában a saját térfelükön. Más szituációban ez a szám hat vagy hét volt. Ezzel támadásépítés szempontjából fölöslegesen sok játékos tartózkodik veszélytelen pozícióban, emiatt pedig még kevesebb kockázatos passzopció marad. Hogy ezzel mi lehet Southgate célja? Az, hogy egy esetleges labdavesztést követően minél több ember legyen hátul (ez az úgynevezett hátrahagyott védelem, angolul rest defence), ennélfogva az ellenfél a létszámhátrány miatt kevésbé fog tudni veszélyes kontrákat vezetni. A két szélső védő, Kyle Walker és Kieran Trippier elvétve kerülte meg a szélsőtámadókat egy-egy felfutással, akiknek pedig nem maradt más választása, mint a visszapassz. A jobb- és balhátvéd helyezkedése egyaránt azt a célt szolgálta, hogy ne tudjon az ellenfél könnyen mögéjük kerülni.
Ebből a szempontból valóban hatékonynak bizonyult az elképzelés, mert a Háromoroszlánosok csak egyszer kapituláltak és átlagban 0,4-es xG-t (várható gól) engedtek a csoportellenfeleiknek. Ugyanakkor ez a támadójáték rovására ment.
Nem gyakran fordul elő, hogy a szurkolók söröspoharakkal dobálják meg azt a nemzeti tizenegyüket, amely csoportelsőként végzett az Európa-bajnokságon. Az angolok esetében mégis ez történt. Unalmas meccsek, a Premier League-ben remeklő játékosait visszahúzó szövetségi kapitány, minimális kockázatvállalás, biztonsági futball – nem csoda, hogy az oly sok blamát átélt angol szurkolóknál is betelt a pohár. Ez szintén bizonyítja, hogy az eredmény egyáltalán nem minden.
Franciaország
A franciák sem meggyőzőek. Akárcsak Anglia, Franciaország szintén öt pontot, illetve két gólt (igaz, az egyik találat öngól volt, míg a másik büntetőből született) szerzett a csoportküzdelmek során, és hasonlóan elsősorban azért birtokolja a labdát, hogy az ellenfél ne tudjon veszélyt jelenten a kapujára. Bár gólratörőbben játszott riválisánál, a kapu előterében korántsem tűnt olyan könyörtelen a francia válogatott, mint az előző tornákon volt. A nyolcaddöntőt is beleszámítva, négy mérkőzés alatt a 6-os npxG (várható gól, büntető nélkül) érték ellenére sem sikerült támadásból beköszönnie Franciaországnak.
Ennek oka részben – hasonlóan az angolok esetéhez – a túlzott biztonságban keresendő, mert a három középpályás közül általában egyik sem érkezett a tizenhatoson belülre, helyette már fél szemmel a védekezésre figyeltek, hogy megállítsák az esetleges ellentámadásokat. Hiába jutott be széleken a védelem mögé Franciaország, ha nem volt elegendő passzopció a kapu előterében. Igaz, ez nem lehet mentség az elpuskázott helyzetekre.
Belgium
Hasonló problémája akadt Belgiumnak, ugyanis Romelu Lukaku hiába köszönt be háromszor, mindegyik gólját elvette a VAR, ám összességében is hagyott kívánni valót maga után a helyzetkihasználása. A selejtezők gólkirálya rossz döntéseket hozott, rengeteg technikai hibával játszott. Ezen az Európa-bajnokságon inkább a visszakészítésekben jeleskedett – elég csak a románok elleni első belga hálózörrenésre gondolni.
Emellett az első mérkőzésükön nem vált be Domenico Tedesco döntése, miszerint Orel Mangala és Amadou Onana személyében két hasonló kaliberű játékos szerepelt egymás mellett a középpályán. Sem támadásban, sem védekezésben nem találták a helyüket, letámadásnál több alkalommal elkéstek az emberükről. Youri Tielemans bekerülésével ugyanakkor már jobban eloszlottak a két középpályás feladatai. Hátul azonban sebezhetőnek volt a belga válogatott, a védelmi megingásai – mind Szlovákia, mind Románia ellen – könnyen a kiesését jelenthette volna.
Ukrajna ellen ismét szenvedett Belgium. A mérkőzés hajrájára visszahúzódtak védekezni a Vörös Ördögök, tudva, hogy jó gólkülönbségükkel egy döntetlen esetén mindenképpen megváltják jegyüket az egyenes kieséses szakaszba. A megőrzött eredménnyel ez sikerült is, ám a szurkolóik korántsem voltak elégedettek azzal, hogy egy könnyű csoportból döntetlenre játszva ment tovább a nemzeti tizenegyük.
Tedesco ugyan rászánta magát, hogy kezdőcsatárnak nevezze Lois Opendát Franciaország ellen, aki jól zárta az idényt a Leipzigben, de érthetetlen módon mindösszesen 15 perc játékidőt kapott a csoportmeccseken. Ha másképp dönt, lehet, könnyebb ellenfelet kaptak volna a Vörös Ördögök a legjobb tizenhat között.
Portugália
Portugália nagyrészt Csehország és Törökország védelmi hibáinak köszönhette, hogy már két összecsapás után megszerezte a csoportelsőséget. Igen ám, csakhogy az F-csoport utolsó játéknapján megérdemelten szaladt bele egy vereségbe a szervezettebb Georgiával szemben. Roberto Martínez pihentette a kulcsembereit, és Bernardo Silva, Bruno Fernandes, Joao Cancelo, Pepe, illetve Vitinha egy percet sem kapott, holott már az 57. percben kétgólos hátrányt szedett össze a portugál válogatott.
A pályán lévők sem tettek sokat az eredmény kozmetikázásáért. Bár nem osztott, nem szorzott ezen 90 perc alakulása, úgy tűnt, hogy az addig kevesebb szerephez jutó játékosok sem igyekeznek beverekedni magukat a következő kezdőcsapatba. Nem a hajrában, a semmiből kapott ki Portugália, hanem egy olyan találkozón, amelyen mindvégig az történt, amit a grúzok szerettek volna. Az 5-3-2-es mély védelmi blokk tökéletesen zárt hátul, míg elöl Georges Mikautadze és Khvicha Kvaracelia egyéni akcióival szemben tehetetlenek voltak a motiválatlan portugál védők, ketten 3-3 sikeres csellel zártak.
Természetesen még fájdalmasabb volt annak tükrében látni Joao Félix dekázását vagy éppen azt, amikor zsinórban három portugál beadás landolt a lelátón, hogy itt dőlt el a magyar válogatott sorsa.
Olaszország
Az Eb-címvédő támadójátéka igencsak kilátástalannak bizonyult ezen a kontinensbajnokságon. Spanyolország ellen például nem sikerült kihasználni Gianluca Scamacca fizikai adottságait. Luciano Spalletti elképzelése az volt, hogy megpróbálnak minél többet dominálni, a 37 támadóharmadban történő átadás viszont nem erről árulkodik. Ha nincs Gianluigi Donnarumma, könnyen csúfos vereségbe szaladhatott volna bele az Azzurri.
Horvátország ellen sem úgy játszott Olaszország, mint egy olyan csapat, amely nem akarja a véletlenre bízni a továbbjutást. Amíg előnybe nem került Horvátország, nem sok kockázatot vállaltak Nicoló Barelláék. Később, amikor már az egyenlítésért kellett hajtaniuk, sok hibával és félreértéssel játszottak. Hiába került be a kezdőtizenegybe Giacomo Raspadori és Mateo Retegui, ketten együtt csak négy blokkolt lövésig jutottak el; végül Matteo Zaccagni mentette meg az olaszok nyolcaddöntős álmait a kevés valamire való akciójuk egyikéből.
Fölmerül a kérdés, hogy az Inter bajnoki címe mennyire lehetett rossz hatással a nemzeti együttes Eb-szereplésére, hiszen Allessandro Bastoni, Davide Frattesi, Federico Dimarco, Matteo Darmian és Barella egyaránt árnyéka volt az Interben mutatott önmagának. Akárcsak szinte a válogatott összes tagja. „Folyamatosan tudtam arról, hogy mennyit edzenek az Internél, de talán az ember nem olyan készül olyan elkötelezetten, ha ilyen korán megnyeri a bajnokságot – világított rá Spalletti. – Néhányan közülük meg is sérültek.”
Ebből és a spanyolok elleni mérkőzésből kiindulva, ahol képtelenek voltak az olaszok felvenni az ellenfél tempóját, kijelenthető, hogy az olaszok erőnlétével lehettek problémák. Ezt bizonyítja, hogy a szövetségi kapitány hat változtatást eszközölt a nyolcaddöntőre. Gianluca Mancini, Bryan Cristante, Stephan El Shaarawy és Nicolo Fagioli szintén első perceit játszotta a tornán… Ettől függetlenül nem lett élesebb az olasz nemzeti tizenegy. Későn vették föl a sokat rotáló svájci játékosokat, az első gólnál két belső védő vesztett párharcot, majd a második találatnál egy három a három elleni szituációnál Giovanni Di Lorenzo bizonyult túl passzívnak.
A hangulat sem volt megfelelő az Azzurrinál. Spalletti szokásához híven összeveszett újságírókkal, majd kiakadt, mert szerinte a csapaton belülről valaki kiszivárogtatta, hogy a játékosok kérésére változtatott a válogatott rendszerén Horvátország ellen.
Összegzés
A topválogatottak játéka ezen az Eb-n nem az eredményes futballról szól, sokkal inkább arról, hogy a lehető legenergiatakarékosabb módon, a minimálisan elegendő pontot összeszenvedve továbbjussanak. Nem számít a helyezés, a pontszám, a szurkolók véleménye vagy az a tény, hogy az országuk színeiben játszanak egy világversenyen.
Ellenben Németország szövetségi kapitánya egészen más szemszögből közelítette meg az utolsó csoportmérkőzést. „Ez arról szól, hogy megnyerjük a mérkőzést, önbizalmat szerezzünk és nem foglalkozunk azzal, hogy ki lesz a következő ellenfél az egyenes kieséses szakaszban” – vallotta Julian Nagelsmann. Végül a németek 1-1-es döntetlenre végeztek a svájciakkal, de a szövetségi kapitány nem pihentette még a sárga lapos futballistáit sem, és egészen a találkozó hajrájáig támadtak az egyenlítésért. A Nationalelf valóban kilenc ponttal szerettet volna zárni a kvartett élén.
Spanyolország nemkülönben. Egy a korábbiaknál sokkal direktebb spanyol nemzeti tizenegyet láthatunk ezen az Eb-n, amely jól használja ki gyors szélsőit, illetve bevállalja a kockázatos passzokat. Noha rotálta csapatát Luis de la Fuente a kvartett utolsó összecsapásán, a bekerülő spanyol játékosokban ott volt a bizonyítási vágy. Láss csodát, éppen két csereember, Dani Olmo (aki a nyolcaddöntő során Morata mellett játszva sokszor felért a visszakészített labdákra) és Mikel Merino lőtte elődöntőbe a hispánokat.
Kíváncsian várjuk, hogy vajon melyik filozófia kerekedik a másik fölé. Annyi viszont biztos: a fentebb taglalt játékfelfogások már túllőttek a pragmatikus labdarúgás definícióján…
Szerző: Bózsik Tamás Pál – főszerkesztő
Olvass további focis cikkeket nálunk!
Kövess minket Instagramon!
Forrás: The Athletic, 2, 3, Fbref, 2, England Football
Kiemelt kép: Getty Images
