Edzőzsenik: Antonio Conte így kúsztatja előre az Óriáskígyót
Az Inter eddigi sikerszezonja egyvalakinek mindenképpen köszönhető. Ő egy olyasvalaki, akinek megromlott a klubvezetőkkel a viszonya nyárra, s gondolhattuk: elválnak közös útjai a klubbal. Aki Chelsea-ben a kontrafocijával két vállra fektette Angliát. Aki visszanyúlt a catenaccio-hoz az olaszokkal, előtte pedig a Juventusszal kaparintotta meg a Scudettót, amit most Interrel tenne meg. Aki lecserélte a londoni kócos haját és melegítőjét, ingre és mellényre. Ő nem lehet más, mint Antonio Conte.
Contét rosszul kategorizálják
Védekezésre építő mesterek: Ha a modern topfutballban keresgélünk, rögtön rávágjuk: Simeone és Mourinho. És sokszor Conte nevét is – talán tévesen. Bizony, tévesen sokan egy kockázatkerülő, védekező edző képét látják benne. Ám ebben a szezonban különösen látjuk az Inter játékán, ez messze nem igaz. Elsőre úgy tűnhet, hogy Simeone és Conte felfogása nem sokban más, egy helyre kategorizáljuk őket, ám elég két friss esettel példálódzni ez ellen: Atlético Madrid – Chelsea, illetve Inter – Atalanta. Simeone matracosai folyamatosan csak azon voltak, hogy hátrébb és hátrébb húzódjanak. Mindig a labdás elé, de mégis tisztes távolságba akartak kerülni tőle. Egyébként ugyanilyen futballt mutatott a Sevilla (Barcelona ellen) és a Dortmund (Bayern ellen) – mindhárom próba sikertelennek bizonyult. Tény, az Inter nem meglepő módon azért nem uralta a játékot az Atalantával szemben, de messze nem volt olyan passzív a játékuk, mint ami egybeforrt Contéval az évtized során.
(És messze különbözött a Simone-folklórtól.) Ez általánosságban igaz Conte Interére 2020-21-ben.
Mélyen és agresszívan
Ha egy Inter-meccset a közelmúltban nem tüzetesen figyeltünk, valószínűleg nem is vetődött fel az Óriáskígyó összetett játéka. Amint átadná a Nerazzuri a kezdeményezést ellenfelének, egy bizonyos vonal után a Barella-Brozovic-Vidal középpálya nem hátrál tovább, hanem kőkeményen meghúzzák a határt. Antonio Conte gárdája hagyja ellenfelét, hogy a félpálya környékén adogassa a labdát. Látszódik azért, hogy alapvető kérdésekben azért nem hazudtolja meg magát az olasz tréner. Amint azonban feljebb lépne az ellenfél – akár a Roma, akár a Juventus, akár a Milan, akár az Atalanta -, a leszűkített területen könyörtelenül és agresszívan közbelép a mostani első helyezett. Nagyjából ez az a pont, ahol Simone, Lopetegui és Terzic tanítványai nemrégiben tömörültek és tömörültek tovább.
Lényegében Conte elképzelése annyiban tér el a szinte minden klubot meghódító magas letámadástól, hogy ő mindezt kicsit mélyebben csinálja. A szaknyelv ezt már nem nevezi presszingnek, így fogalmazhatunk úgy, hogy Inter játékosai a saját térfelükön rögtön megtámadják a labdást, amint kialakulhatna érdemi veszélyhelyzet.
Ezzel Conte tökéletesen alkalmazkodik a modern játék taktikai változásaihoz, azonban a klasszikus olasz labdarúgás elemeit sem hajítja cserébe el, benne a gyilkos ellentámadásokat, amiket Lukakuval és Martínezzel hajszálpontosan véghez lehet vinni.
Alkalmazkodás
Muszáj megemlíteni a 3-5-2-es hadrendet, amely alapvetően egy fogalommá vált Antonio Conte Interével. Ebben a rendszerben Matteo Darmian valósággal újjászületett, amit jól mutat, hogy nem egyszer kényszerült a padra poszttársa, Achraf Hakimi, a marokkói egyébként szintén nem vesztett dortmundi formájából. Ahogyan Ashley Young Manchesterben nem látott felfutásokat mutat be. Bizonyos, hogy elengedhetetlen szerepe van a szárnyvédőknek (ez Conténál amúgy sem újdonság), akik Bastoni-Skriniar-de Vrij trióval egyetemben nem ragadnak be hátul, hanem próbálják minél több fizikai párharca kényszeríteni a támadó félt.
Hatalmas erénye ez a Fekete-kékeknek, amely egyúttal Conte rugalmasságát is jelképezi.
Emellett, ha a visszacsatolunk a korábban említett, de igazából bármelyik Inter-találkozóra, megfigyelhető, nem egysíkú futballal érte el Conte remek Serie A-s sikereit az elmúlt bő fél év során. A Sassoulo, valamint az Atalanta vendégeként kifejezetten a minimális kcokázatra tette a hangsúlyt az Internazionale. Amikor a Milant fogadta, bizonyos periódusait kifejezetten uralta a mérkőzésnek, játszott az Inter, méghozzá nagy kedvvel és mintaszerűen. Mintha néha nem is Antonio Conte nevét olvasnánk az összeállítás alatt. Akkor, meddig az eredmény úgy tartotta, sok szép passzt, végletekig kijátszott akciókat vehettünk észre; a kisebbek ellen pedig megalkuvást nem tűrő támadójátékot is kér fiaitól az olasz szakvezető. 23 kapura lövéssel zártak pár hete, a Genoa volt a szenvedő fél.
Persze ez egyből átcsap magabiztos bekkelésre, amellyel sallangmentesen hozza le a meccseket, minimális erőbedobással a milánói alakulat. Tehát nem csak az ellenfél, de maga a pillanatnyi eredmény, illetve az adott periódusa a meccsnek is meghatározza, mit látunk az Intertől.
Automatizmusok
„Contéval többet csinálunk – mind taktikai kérdésekben, mind pedig az edzésen [mint Mourinhóval – a szerk.]. Rengeteget foglalkozunk a pozíciókkal, pontosan tudjuk, hogy mit kell tennünk a pályán, hogy hová kell mennem, hogy hová kell helyezkedniük a védőknek.” Eden Hazard tökéletesen összefoglalta a Conte-féle automatizmusnak a lényegét. Contéval kapcsolatban ugyanis kötelező felhozni azt is, hogy mennyire jellemzőek csapataira az előre megtervezett elemek, mozgások védekezésnél, ilettve támadásnál.
Képes unalomig ismételni ezeket, ilyen robotikus elemek fellelhetőek a szélső védők játékában vagy akár említhetnénk azt, hogy a fekete-kékek középpályásai előszeretettel lépnek fel – akár ellenfél vagy csapattárs által – megüresedett területekbe.
Pontosan ezek miatt nem helyezhető be egyetlen egy skatulyába Antonio Conte. Jó ómen ez a 4 bekezdés és Conte zsenije a bajnoki címre: Il Biscione kúszik tovább…
Szerző: Bózsik Tamás – főszerkesztő
Olvass további focis cikkeket nálunk!
Kövess minket Instagramon és Facebookon!